A nővérem azt szokta mondani, hogy negyven felett az ember már könnyen mond nemet arra, amit már nem akar megtenni. A könnyed önérvényesítés a negyven felettiek privilégiuma. Ezt mondjuk, nem mondta hozzá, ezt én gondoltam tovább.
Biztos a te emléktáradban is van olyan eset, amikor valaki – szerinted – igazságtalanul vádolt meg valamivel, vagy kért számon tőled valami olyat, amiért nem is te voltál a felelős. Előfordul az ember lányával, hogy kínos szituba keveredik, és már viszket a tenyere válaszként a történtekre, de legalább is szabadulna már a farkaszszemezésből. Leginkább akkor probléma ez, ha valami oknál fogva vissza kell fognod magad, és nem küldheted el a veled szemben álló személyt melegebb éghajlatra.
Semmi ilyen nem jut eszedbe?
Főnöknél lenni raporton, amikor neked van igazad és nem neki, de ha megmondod, akkor te húzod a rövidebbet?
A gyereked/szüleid/házastársad hibáztató szavait hallgatni, amikor legszívesebben csak sarkon fordulnál, és szó nélkül csomagolnál a bőröndbe, hogy boldogan élj egy lakatlan szigeten?
Ez megvan? Hiszem, hogy meg. Azonban nem mindig tehetjük meg ezt a szabadságot adó elvonulást. Ott kell maradnunk, de legalábbis ajánlatos, és csak azon tanakodunk, hogy miként reagáljunk az ellenünk felhozott vádakra.
Vannak emberek, akikből az azonnali riposzt rém egyszerűen, és szellemesen jön (negyven alatt és felett egyaránt), és vannak mások, akik az esetek többségében – lecsúszva a visszavágás lehetőségéről -, a helyzetek után fél órával találják meg a legmegfelelőbb szavakat.
Lehet trenírozni is magunkat arra, hogy a megfelelő időben a megfelelő válaszokat adjuk a felénk érkező kritikákra. Használhatunk sémákat, előre kigondolt szófordulatokat, amelyeket akkor vetünk be, ha a lélegzetünk is elakadt a partnerünk mondanivalójától. Én a visszakérdezést javaslom: Hogy érti ezt? Miből gondolja ezt? Hogyan lenne ez elfogadható az Ön számára? 🙂 Egyrészt, ez így azt a benyomást kelti, hogy érdekelnek a másik fél érzései, gondolatai, másrészt pedig mélyebb és egyértelműbb betekintést nyerek a beszélő fél igényére. Már, ha érdekel.
Ha nem, akkor használhatjuk szabadulásképp az alábbi mondatokat:
“Köszönöm, hogy szóltál, természetesen átgondolom.”
“Hálásan köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet erre. Mindenképpen foglalkozni fogok az üggyel.”
“Értem az álláspontodat. Örülök, hogy megosztottad velem.”
“Nagyon érdekes, amit mondasz… (és hunyorogni kell hozzá + állat simogatni. A sajátunkét.)”
“Tényleg? (Keresztnév), tényleg?”
Azonban, ha szofisztikáltan szeretnénk kinyilvánítani a véleményünket, megfogalmazhatjuk egy versben is hasonlóképpen, ahogyan Kosztolányi üzent Karinthy Frigyesnek…
Nyár, nyár, nyár
(Karinthy Frigyesnek, uri-magának, az embernyi embernek, de kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves poémát, minden irányban.)
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
(Összeolvastad a kezdőbetűket? Akkor meglátod az üzenetet.)
