A lomtalanítás nem csak negyven felett szokott gondot okozni. Persze, egy negyven pluszos ember lakásában sokkal több kacat gyűlik össze, mint ifjabb korában, hiszen sokkal több mindenhez társít valami élményt, ami miatt úgy érzi, el kell tenni azt a nosztalgiázó időkre. Ami persze sosem fog eljönni. Hacsak nem költözködik az ember. Vagy festet. Máskülönben nem igazán fogja elővenni a napi mókuskereket tekerve. Nem csak tárgyak, de ruhák is gyűlnek ám szépen a gyűjtögető ember szekrényében, garázsában, padlásán, ágyneműtartójában, meg mindenhol.
A lomtalanítás nehéz ügy
Nehéz nekidurálnia magát az embernek, mert egyrészt el kell engednie a régóta dédelgetett cuccokat, másrészt nagyon fárasztó mindent átnézni és dönteni a sorsa felől. Ilyenkor nem csak pakol az ember, hanem viaskodik magával, mereng a múlton, és megküzd a jövőhöz kapcsolódó szorongással. De megéri elengedni azt, ami már nem szolgál tovább bennünket.
Nekem is nehezen indult a dolog, már épp azon filóztam, hogy egyszerűbb lenne elköltözni, és mindent itt hagyni a ház árában, és üres lappal, vagyis lakással kezdhetném elölről az egész gyűjtögetést.
Egyébként én nem tehetek a gyűjtögetési készségemről, mert a felmenőim elég komolyan művelték ezt, nálam sokkal profibbak voltak, így genetikai a történet. Mindkét ágon találok olyan nagynénit, vagy más rokont, akinek jelmondata volt, hogy jó lesz az valamire még… ,de ezeknek a cuccoknak kábé egy tizenötöde volt jó valamire. Egy kis ideig, és csak kicsit később végezte a kukában.
Nem csak süketelek a lomtalanításról, éppen túl vagyok rajta. Mármint egy szekrénynek a kipakolásán. Pontosabban a két felső polcon vagyok túl. Az alsóhoz nagyon kellene hajolgatni, és hát, ebben a kánikulában nem megy az olyan könnyen. Szóval a felső polcokon katonás rendben sorakoztak már a felsőim. Ezt látva, kicsit később azért elpakoltam az alsókat is, hogy szép legyen az összkép.
Napjaink digitális lehetőségeinek köszönhetően egy csomó mindent vissza lehet vonni egy kattintással. A való életben nyílván ez nem így megy, ezért a szisztémám a következő volt, időt adva az alapos döntésnek:
Miután kisöpörtem a polcok tartalmát a földre, három kupacot képeztem belőlük.
Egyet azoknak a ruháknak, amelyek a büdös életbe többet nem fognak rám jönni,
egy másikat azoknak, amelyekbe esélyes vagyok belefogyni,
és a harmadik lett a bármi történik, én ezeket fel fogom venni stósz.Konzekvensen szortíroztam, de azért néha visszaloptam a kidobandó ruhát, és így egy negyedik kazalt képeztek a “még meggondolom” ruhadarabok.
Mindeközben termelődött kétzsáknyi ruha, ami most már arra vár, hogy eladományozzam őket. Eddig az nagyon szép, hogy bezsákoltam a ruhákat, de most meg már a zsákokat nem tudom hova tenni. Húzogatom a szoba egyik sarkából a másikba. Szépen haladva a bejárati ajtó felé, ami most a kijáratot fogja jelenteni minden olyan ruhának, ami kábé 15 – nem évvel, hanem kilóval korábban volt használatban.
Amikor pakoltam el a ruhákat, akkor engem is elkapott a rettegett nosztalgia. „Ez a ruha volt rajtam, amikor megismerkedtünk”, „ez a nadrág volt a kedvencem öt évvel ezelőtt”, „ezt akkor vettem, amikor életem egyik legjobb nyaralásán vettem részt”… stb. Inkább csak berakom ezeket az alsó polcra – gyengültem el. De rászóltam magamra, és elővettem a bőség gondolkodást a szegény gondolkodás helyett: mindezek helyére veszek másik ruhákat, amiket használni is fogok. Önmagamat megfegyelmezve szépen csomót kötöttem a zsákok szájára.
Nem könnyű a lomtalanítás, az emlékeket fizikailag megtestesítő cuccok elengedése. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy a zsákok még mindig a házban vannak…
Te gyűjtögetős vagy? Könnyen lomizod ki a lakásodat? Írd meg nekünk, számítunk a véleményedre! Köszönjük. 🙂
Ha jelentkeznél válaszadónak az “Én és a 40″ mini-kérdőívre, akkor kattints IDE. Ha feliratkoznál hírlevelünkre, hogy mindig megkapd a friss tartalmat, akkor meg IDE.
