Nem mindig álltam úgy az élethez, mint most. Garanciát kerestem mindenre. A szerelem érzésére, a biztonságra, az örökkévalóságra. De persze, mint ahogyan az a mesékben sosem jön el, engem utolért az a pillanat, amikor megcsillant az élet törékenysége.

A veszteségek fájdalma megtanította, hogy mit gondoljak az életről, és hogyan élhetem meg értékesnek a pillanatokat félelem nélkül. Talán ez volt a legnehezebb része a dolognak, és ezt a legnehezebb működtetni…a félelem gátja nélkül élni. Hisz a múlandósággal szembesülni nem választható dolog, de mindaz, ahogy ehhez hozzáállunk, az bizony rajtunk múlik.

Képesek vagyunk-e azzal együtt szabadon szárnyalva élni, hogy tudjuk, minden csak átmeneti? Tudunk-e hálával gondolni arra a tényre, hogy a holnap senkinek sincs megígérve? Sem annak, akit szeretünk, sem magunknak…nem tudjuk, hogy melyik az utolsó pillanat, amikor megtehetjük, hogy kifejezzük szeretetünket, hálánkat annak, akit szeretünk, azért, hogy szerethettük. És, hogy melyik az utolsó pillanat, amikor még megcsodálhatjuk az életet…

Az elvesztés fáj. Azonban mégsem éri meg félelemben élnünk tovább, mert akkor oda minden lehetőség, amit az élet kínálni akar számunkra, hogy véghez vigyük mindazt, amiért megszülettünk.

A veszteséget nem mi kérjük, és noha a fájdalom érzése örökre kísérni fog bennünket, de mi megválaszthatjuk, hogy az élet mellett voksolunk, amíg még tehetjük…

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.