Többfajta közösségi színtéren fordulunk meg nap mint nap, hogy ablakot nyitva más életére, kitekintsünk egy kicsit a sajátunkból. De vajon a tökéletes testű nők és férfiak Instagram vagy Facebook hírfolyami jelenléte, a kapott lájkok száma és az elénk tóduló ál-tökéletességek milyen hatással vannak a párkapcsolatokra? És vajon alkalmasak-e ezek a platformok az ismerkedésre? Szerzőtársammal, Szávics Attilával ezekről írtuk le a tapasztalatainkat, elképzeléseinket.

Hogyan befolyásolja a közösségi média az ismerkedést?

LN: Azt gondolom, hogy a közösségi média egy jó platform lehet az ismerkedésre. Talán könnyebb megtenni az első lépést azoknak is, akik félnek a nyitástól, az önmaguk felvállalásától. Persze, a texting félreérthető helyzeteket teremthet, leginkább a mondanivaló mögött húzódó érzelmek pontos azonosításának tekintetében, tehát hosszú távon ez nem lesz elég.

SZA: A közösségi média előretörésével – bár bizonyosan praktikus a gép előtt ülve csajozni vagy pasizni – az emberek egyre lustábban udvarolnak/ismerkednek. A férfiak nem tesznek bele annyi energiát egy lány meghódításába, nem ostromolják őket olyan kitartóan, a csajok pedig metszően élesen és gyorsan szelektálnak. Aki nem éri fel a „lécet”, annak piszok gyorsan útilaput kötnek a talpára. A Facebookon vagy az Instán egy szempillantás alatt csekkolhatunk bárkit, aki egy picit is megtetszik nekünk. Nyomozhatunk utána, és – ha az adatlapja ezt engedélyezi – töviről hegyire átvizsgálhatjuk. Olyan az egész, mint egy óriási adatbázis, ahol arcok és tulajdonságok alapján válogathatunk. A „régimódi” telefonszámcsere, majd találkozzunk, és ott kiderül, hogy ki milyen ember típusú randik iszonyatosan megritkultak. Mindenki a biztosra megy, és nem akar felvállalni semmilyen kockázatot. Mi férfiak ezt azért bánjuk, mert pont a kezdetek törékeny, izgalmas mivolta veszik el.

Srácok! Kezdeményezzetek több találkozót, és kevesebb csetelést.

Hogyan reagáljuk le, ha valaki ránk ír a Facebookon és nyíltan kikezd velünk?

LN: A reakció szabadon választható a kérdésben vázolt esetben. Ha nyitott vagyok, és érdekel az, aki „kikezd velem”, akkor miért ne válaszolnék, de ha párkapcsolatban élek, és semmi helyet nem akarok adni az ismerkedésnek, akkor gyorsan rövidre tudom zárni a megkeresést úgy, hogy ne sértsem meg azt, aki kezdeményezett. Szakmámból fakadóan is látom, hogy mekkora sérülést tud okozni a nyitó fél számára, ha a kiszemelt durván elutasítja, vagy ignorálja. A felnőttek világában az egyenes beszédnek van helye. Nem tartom fair megoldásnak, aki egy közösségi média felületén megsértődik azon, ha valaki beszélgetést kezdeményez vele, hiszen ez egy közösségi tér. Offline térben is elfogadott, ha valaki hozzászól a másikhoz. A megnyilvánulás minősége viszont fontos, inkább azon legyen a hangsúly.

SZA: Itt két út van, amely élesen elhatárolódik egymástól. Ha az illető unszimpatikus nekünk, és többszöri elutasításunkra sem adja fel, akkor bármi belefér (még akár a letiltás is), kivéve az alpári és bunkó megnyilvánulások. Senki sem érdemli meg, hogy megalázóan szóljunk hozzá. Ha viszont megnyerő a számunkra, akkor egészen nyugodtan elkezdődhet az eszmecsere.

A férfiak vagy a nők a rámenősebbek? 

LN: Nem tudom. És mikortól rámenős valaki? Ha nyíltan vállalja azt, hogy szeretne beszélgetni valakivel, vagy ha nem veszi figyelembe a másik fél zárási szándékát? Ha az utóbbi, akkor nem hiszem, hogy ebben a kérdésben nagy különbség van a nemek arányában.

SZA: Azt gondolom, – és egyáltalán nem vagyok ezzel a véleménnyel egyedül – hogy a nők! A férfiak puhulnak, a nők pedig keményednek. Kezdjük elveszíteni a kezdeményezést, mint szándékot, sőt lassan már, mint jogot, és mint képességet is.

Nem igaz ez viszont az internet világára. A fickók a Facebookot és az egyéb közösségi oldalakat használják arra, hogy nyílt kockázat nélkül létesítsenek kapcsolódást. Itt, ha elutasítást kapnak, nem történik semmi. Itt nincs bárpult, ahol megszégyenülve érezhetik magukat, ha egy nő lepattintja őket. Észrevétlenül és szemtanuk nélkül lehet próbálkozni. A kiszemeltek száma pedig végtelen is lehet.

Milyen szöveggel próbálkoznak a férfiak, és mit írnak a nők? 

LN: Ismerek egy férfit, aki bizonyos időközönként megírja a nőnek, hogy mennyire tetszik neki, és egy-két dicsérő szót ír mellé. Számomra ez egy egyenes, érthető, finom jelzésnek tűnik. Azt gondolom, a nők nem így kommunikálnak nyitáskor, szerintem ők jobban keresik a „semleges” kapcsolódási pontot, amivel nyithatnak. Valószínű sok múlik azon is, hogy melyik korosztályról beszélünk, és milyen céllal történik a megkeresés. De ez egy jó kérdés, utána fogok járni az olvasók körében.

SZA: A férfiak egyenesebbek, még ha sokszor bátortalanok is, vagy éppen hülyeségekkel próbálkoznak. A nők viszont inkább mondvacsinált indokokkal közelítenek. Ezen a felületen sokkal fifikásabbak, mint a férfiak. Képesek kinézni egy eseményt, amin a vágyott férfi részt vesz, és elmenni oda, és spontán találkozásként feltüntetni az egészet. Ezzel szemben a fickók nem nagyon jutnak túl, a „tetszel, van barátod?”, meg a „rettenetesen jól nézel ki” című monológokon. Tisztelet persze a kivételeknek. 🙂

Várható-e, hogy féltékenységet generál az, ha valakinek a párja túl sok lájkot, vagy kommentet kap egy képre az ellentétes nem képviselőitől?

LN: Szerintem ez függ a párkapcsolat minőségétől és a benne élő egyének működési szokásaitól. Az ember ilyen esetben lehet büszke is a társára, de a „népszerűség” miatt akár veszélyben is érezheti magát. A hűtlenség nem ezekben a helyzetekben fogja megvetni a lábát.

SZA: Önmagában ennek nem kellene féltékenységet szülnie. Ha egy párkapcsolat stabil, azt a lájkok száma nem nagyon ingathatja meg. Az viszont már probléma, ha a lájkokat, és esetleg a célzottabb kommenteket a címzettje nem a megfelelő módon reagálja le. Itt a legjobb módszer a figyelmen kívül hagyás. Azokat a hozzászólásokat, amelyek túlmennek az illendőség határain, nem kell lereagálni. Véleményem szerint mindenkinek tudnia kell, milyen képmegosztások férnek bele a kapcsolati komfortzónába. Ha ezeket a határokat valaki direkt feszegeti, akkor ott bizony jogos a féltékeny megnyilvánulás.

Felkelti az érdeklődésedet valaki, és megnézed a Facebook profilját. Van olyan dolog, ami el tud tántorítani attól, hogy folytasd az ismerkedést vele?

LN: Naná. Szerintem mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy milyen ember társaságában akar lenni. Számomra vannak olyan jelek, amely azonnal elfordítanának egy embertől – párkapcsolati szempontból.

SZA: Igen. Egy adatlap nagyon sok mindent elárul a tulajdonosáról. Nálam azonnali vészcsengő, ha a kiszemelt lánynak tele van az adatlapja szelfikkel. Azt gondolom, hogy aki csak önmagáról tesz ki képeket, csak a külsejét, a körmeit, az izmait akarja nekünk megmutatni, és semmi mást nem tart fontosnak, – nos – az az ember az önimádat és az önzőség sikamlós pallóin csúszik a kárhozat felé. 🙂

Torzíthatja a túlzásba vitt Instagram használat az önértékelésünket? A valós kommunikációban hátrányt okozhat?

LN: Abszolút. Mint mindent, ezt a platformot is szűrővel kell használni. Amit látunk ott, az csak egy részlet. Nagyon kevés abból, ami a követett személlyel történik, és éppen így, mi is csak egy kis részletünket látjuk viszont a posztjainkban. A kommunikációban a hátrányt talán nem csak az Insta helytelen használata okozza, hanem mindaz a gondolat és indíttatás, ami miatt a közösségi média rabjává válik valaki. Sajnos a finom, pontos, tiszteletteljes kommunikációra negatív hatással van a virtuális tér.

SZA: Mindenképpen. Én magamon is észreveszem a káros hatásokat. Minél több Insta képet nézek, annál szürkébbnek érezhetem a saját világomat. Éppen ezért rettenetesen fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy amit ott látunk, az nem feltétlenül a valóság.

Az önbizalmat is képes rombolni, hiszen ha az ember elégedetlen az életével, akkor azért önmagát ostorozza, és aki nincs jóban önmagával, annak a kisugárzása (önbizalma) is megváltozik. Semmiképpen sem a jó irányba. A közösségi médiát amolyan bulvárként kezelem. Mondhatni, ez a Blikk magazinom. Semmit sem hiszek el belőle, de amiben csak lehet, abban keresem a könnyedséget.

A közösségi média fogyasztás befolyásolja a szexualitásunkat? (Túl sok jó nő és izmos fickó, akik miatt a párodat és magadat is alul értékelheted).

LN: Ha a páromat alul értékelem más kinézete vagy sikeressége miatt, akkor ott érdemes lesz először önmagamban keresni az elégedetlenség gyökerét. Az embernek mindig vannak viszonyítási pontjai, amitől valamilyennek érzi magát. A legjobb, ha ezek a pontok a saját eddigi életszakaszainkra irányulnak, ha már meg akarjuk mérni magunkat valamihez képest. A 14-19-es korosztályba tartozó fiatalok számára igazán káros az erőltetett, torzított, irányított viszonyítási pont, amit ezek a felületek mutatnak, mert számukra még nagyobb talány, hogy mi is zajlik a világban, kik ők, és hol a helyük, mi az a kincs bennük, amiért megszülettek. Az idősebbek esetében remélem, hogy nem az lesz a mérvadó, amit az ilyen felületeken látnak. Viszont jót tehet a párkapcsolatnak, ha az izmos pasik és nők látványából adódó szexuális izgalmat beviszik a hálószobájukba, és nem arra figyelnek, hogy mennyiben térnek el ők a látottaktól, hanem arra, hogy milyen jó élmény az általuk választott társsal megélni a vágyak beteljesülését.

SZA: Ugyanazt gondolom itt, mint az előző kérdésnél. Minél többet netezünk, annál több számunkra potenciális reklámot és oldalt fogunk megnézni. Szinte elkerülhetetlen, hogy ne fussunk bele, nálunk sportosabb és vonzóbb emberek képeibe. Ezáltal a szexuális tartalmak is bekúsznak a mindennapjainkba. Nem a pornóra kell gondolni. Elég, ha egy nap 20 különböző bikinibe öltöztetett nőt látunk. Máris savanyúbbnak érezhetjük az otthoni szőlőt. Ingereket gerjeszthet a szexuális változatosságra. Azt gondolom, hogy ennek köszönhető, hogy a mai világban rekordszámú a megcsalás, a félrelépés és a házasságtörés, sőt a válás is. Mindenki az „új” élményének hajszolásába veszik, és legtöbbünk ezt nem is tudja. Mármint az okot nem ismeri fel. Más kérdés, hogy aki ezzel tisztában van, sem biztos, hogy el tud „bújni” a mindent behálózó vágykeltés elől.

Biztos megoldás erre nincs, talán csak az, ha a lehető legkevesebbet bújjuk a közösségi oldalakat. (Én igyekszem legalább heti egy napot netmentesen tölteni).

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük