„Jaj, ez az öregedés!”

Kár lenne tagadnom, hogy a barátnőimmel egyre többször esik szó az öregedésről. Még akkor is, ha nem ez a konkrét téma.  Könnyen a címadó felkiáltáshoz juthatunk el akkor is, ha egy életbölcsesség hagyja el a szánkat, de akkor is, ha valami túl közel kerül hozzánk (például a bőrünk a nagyítós tükörben), vagy ha kórházba megyünk látogatni. Valamilyen módon minden kisebb-nagyobb történést visszavezetünk az idő múlásának érzékeléséhez.

Legutóbb például a barátnőmmel csetelvén megjegyeztem, hogy meg kell élni a jelen ajándékpillanatait, hiszen nem tudhatjuk, melyik az utolsó napunk. Erre csak annyit írt vissza, hogy: Jaj, ez az öregedés! Nem értettem hirtelen az összefüggést, mert még csak nem is sopánkodó kontextusba helyeztem a megállapításomat, hanem örömmel konstatáltam. Tájékoztatott, hogy az idő végességén, a pillanatok megélésén filózni az tuti, hogy a korral jár.

A másik ilyen helyzet, amikor előjött a Jaj, ez az öregedés!, amikor a telefonján akartunk megnézni valamit, és elkezdtük a karnyújtós gyakorlatot, hogy bemérjük az optimális távolságot. De ez a fókuszáthelyezés egyébként előjött már más esetekben is, például, mikor elém állt, hogy megnézzem, mi ment bele a szemébe. Ha ilyen közel jössz, nem látom – közöltem vele, mire csak annyit mondott: Jaj, ez az öregedés!

Előfordul, hogy nem ő hozza szóba az öregedést, hanem én. Ilyen, amikor az edzőtermi látogatást erőlteti. Menjünk edzeni, mert a testünk igényli. Sosem szerettem az ilyen mozgásformát, és bár már bemutatkoztam a személyi edzőnek, semmiféle rudat nem voltam hajlandó megfogni. Igazából, el se mentem azóta az edzőterembe. Helyette mondjuk, rollerezek. De amikor a barátnőm ecsetelgeti, hogy milyen testi változásaink vannak, amióta a negyven körül kóválygunk, és szükség van arra, hogy az edzőteremben izzadjunk, én voltam az, aki arra gondolt, hogy jaj, ez az öregedés… régen egyszerűbb volt egészségesnek és szépnek maradni.

Azért nem csak a barátnőm döbben meg olykor a korosodás ténye miatt, hiszen az én szemem is tágra nyílt, amikor egy reklámban azzal szembesültem, hogy a születési évem lett az életjáradék biztosítás alsó határaként említve. Mi van? Már itt tartunk? Nahát. Egyre sürgetőbbnek érzem, hogy végre megnyissuk barátnőmmel a saját öregek otthona intézményünket, amiről már régóta beszélgetünk. Milyen poén már, hogy tudjuk, ha igazán megöregszünk, a barátainkkal közösen tengetjük majd a napjainkat. Zene, tánc, félreértések, süketelések, feledések, süketségek – de mindez együtt, mint a régi, szép időkben…

Azonban szeretném elmondani azt is, hogy ez az öregedés nem mindig riasztó. Kifejezetten szeretem, hogy őszinte lehetek önmagamhoz, másokhoz. Szeretem, hogy már annyi mindent megéltem, hogy nem érzem, hogy le vagyok maradva valamiről is. Szeretem, hogy érett, felnőtt nő vagyok, aki megtalálta az életcélját, és az alapján él. Szeretem, hogy „öregszem”, mert ez azt jelenti, hogy még élek, és nem haltam meg túl fiatalon.