Hova lett az a világ, amit én úgy szerettem?

Gyerekkorunkban nem kellett félni attól, hogy elüt egy autó. Nem volt belőle sok, pláne nem a játszótér környékén. A zöld Trabantot lepaccsoltuk.
A boltba később is visszavihettem a kifli és a kakaó vásárlásakor hiányzó összeget. Megbíztak a gyerekekben.
A boltok hátsó ajtajához nyitás előtt egy órával kitették az aznapi friss kenyér és tejtermék szállítmányt. Megbíztak a járókelőkben.
Számított az adott szó és a kisujj-eskü.
Tinédzserként hittem abban, hogy a legjobb napom még hátravan.
Vártam a vasárnapi zenei toplistát.
Évtizedeken át minden este kigondoltam, hogy mit vegyek fel másnap. Fejben összepróbáltam a szettet. Boldog voltam, ha új ruhában mehettem.
Amikor megszültem az első gyermekemet, akkor tervezgettem, hogy milyen lesz majd, ha újabb autót veszünk, nagyobb házat, és lesz még egy gyerekünk.
Amikor megszületett a második gyermekünk, akkor tudtam, hogy csodás nyaralások, kirándulások várnak ránk.
Vállalkozóként láttam magam előtt, ahogy egyre közelebb fogok kerülni a vágyott célomhoz. Megálmodom, teszek érte és megvalósul.
Anno a sajtóban balos, jobbos, középre tartozó értelmes emberek álláspontjait ismerhettem meg. Az újságnak és a cikkeknek emelkedett jelentése volt.
Megingathatatlan terveim voltak öregkoromra…

Aztán egyszer csak a szeretett világ(om) aludni ment, én meg csak nézek, mint Rozi a moziban…

A pandémia is már feszegette a határaimat, ráadásul a politikai szereplők egyre hülyébbnek néznek, míg az adóforintomra igényt tartanak. A klímahelyzet folyamatosan romlik. Most a bőrömön érzem, hogy számít a választás. Számít, hogy legalább ott és akkor kinyílvánítsuk a véleményünket. Ha minden szép és jó, ha morálisan és szaktudásban rendben van az országunk, akkor maradjon minden a régiben. Ha változásra vágyunk az életünk fontos területein, akkor a változásra kell voksolni. Itt az ideje felnőni, felelősséget vállalni, és a sértett egóból vagy tudatlanságból történő elfordulás helyett az X-szel teremtenünk. Jobb egészségügyi, jobb oktatási körülményeket. Egy élhetőbb országot, becsületes, egymás szabadságát meghagyó, egymást emberszámba vevő társadalmat.

Bár néha már én sem tudom, hogy mi teszi az embert emberré. Mitől vagyunk különbek, mint egyes ragadozó állatfajok? Negyvenhárom és fél éves koromig eszembe sem jutott, hogy bármikor erre tévedhet egy bombával megrakott drón. Évekkel ezelőtt rendszeresen belelapoztam a női magazinokba, most fáraszt. Most kényszerből elolvasom a nemzetbiztonsági elemző tollából származó cikket. Eddig nem volt természetes, hogy kétnaponta gripenek kísérgetnek bombariadós külföldi gépeket a fejünk felett. Mint ahogy az sem, hogy azért pásztázzam a híreket a neten, hogy tudjam, béke van-e még az országomban, illetve, hogy béke van-e már a szomszéd országban.

Minden relatív. Talán az elmúlt negyvenhárom évben sem volt békés és biztonságos a helyzet, csak nem éreztem ennyi oldalról becsapva magam. Tulajdonképpen annak is örülhetek, hogy 42 éves koromig békében és biztonságban éltem. Ha nem lennének gyermekeim, még az is lehet, hogy megelégednék ezzel így. De most szörnyen hiányzik a biztonságérzet, a tervezhetőség, az elérhető, pozitív jövőkép és a békés légkör. Nem akarok hozzászokni ahhoz, hogy a jövőnk veszélyben van.

Hová lett az a világ(om), amit úgy szerettem? Bízom benne, hogy hamarosan visszakapom.

1