Sejtettem, de csak most szembesültem vele, hogy a párom az elmúlt tizenévben számtalanszor elárult. Hülyének nézett, a szemembe hazudott, sőt, a tudtom nélkül felvett hiteleket, de nem a házunk felújítására költötte, hanem vett magának egy lakást, amihez nekem semmi közöm. Éreztem már évek óta, hogy valami nem jó, de amikor megtört a bizalmam, és elmondtam az aggályomat, akkor mindig elsimította azzal, hogy úgysem tudnék megélni, ha nem vele élnék. A csalásról készült fényképes bizonyítékom szerinte csak egy ármány ellene, a lakást meg majd egyszer eladja és majd azt a pénzt közösen költjük el, ha már a közös családi büdzséből megy a hitel visszafizetése. Jót akart nekem, amikor megvette, végig rám gondolt, hogy majd, ha egyszer ő azt eladja, akkor az nekem is jó lesz. Ne azzal foglalkozzak, hogy ő mit tett, hanem gondoljak arra, hogy mások még nála is rosszabbak:
A szomszéd Feri például ivott régen, meg volt is már valami lopásos ügye. A felettünk lakó Péterék rendesnek tűnnek, de elég idegenül viselkednek, teljesen furák, végigutazták az egész világot és látszik is rajtuk a szabadság iránti vágyuk. Az alattunk lakó Peti mellett tönkre menne az egészségem, mert állandóan parizer lenne a vacsora.
Egy este megelégeltem, hogy semmibe vesz, hogy megrövidíti a bankszámlámat, hogy már azért dolgozok két helyen, hogy az általa ránk szabadított hitelt vissza tudjuk fizetni. Kiabáltam a mosogatónál állva, hogy most már elég, váljunk el. Nem halad az életem előre, nem vagyok megbecsülve, állandóan átver, az ő világában élünk, mert az enyémet nem veszi figyelembe. Sokszor úgy érzem, hogy egyre kellemetlenebb nekem a társaságában tartózkodnom.
“Nyugodj meg, drágám! Most ideges vagy, nyugalomra van szükség” – mondta a konyhaasztalnál, egy széken állva. Talán a csillárt akarta megigazítani, talán csak fölém akart tornyosulni, hogy komolyabb tekintélyt parancsoljon.
Közelebb léptem hozzá, egészen a szék lábához. Nem láttam már benne a férfit. Sem az erőt. Sem a jó szándékot. Úgy tűnik, már egyáltalán nem számítok neki, ezért elég rendesen elhagyta magát az utóbbi időben. Apró termetét ez a szék most még jobban kiemelte. Kissé ijesztőnek tűnt a tekintete abban a sárga konyhai fényben.
“Ha elhagysz, nem jársz jól – folytatta felemelt mutatóujjal. – Nélkülem te nem tudod megállni a helyed, mások azonnal kihasználnának. Én is csak azért döntök mindig helyetted, hogy neked könnyebb legyen. Amikor hazudtam neked, az csak azért volt, hogy ne rontsam el a kedvedet. Én vagyok az, aki a legjobb számodra. Más azt akarná, hogy te dönts és te viseld a következményt. Neked kellene kitalálni a megtakarításodat – amihez nem értesz -, én azzal a lakással ezt megoldottam helyetted. Csak kíméllek és megvédelek. De látod, milyen kis buta vagy szívem, hogy még csak észre sem veszed ezt?”
Egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Talán igaza van. Talán csak megszoktam, hogy az elmúlt 12 évben az volt, amit ő akart. Valljuk be, kényelmes is volt, hogy nem kellett utánajárni a kétségeimnek, nem kellett gondolkodnom. Könnyebb volt elhinni, hogy minden jó és biztonságban vagyok. Már hajnal volt, mire elaludtam. Álmomban új életet kezdtem. Megismertem valakit, aki elfogadott annak, aki vagyok. Aki bátorított, hogy mondjam el a véleményemet. Valakit, akinek számított, hogy én is boldoguljak az életben. Őszinte volt és tiszta lelkű. Büszkén karoltam bele és örömmel vállaltam, hogy hozzá tartozom.
Sírva öltöztem fel reggel. Nyolckor csipogott a karórám. Jobb kezemmel felemeltem a bőröndömet, a bal kezemmel megigazítottam a napszemüvegemet és vállalva az ismeretlent, kiléptem a kapunkon. Büszke voltam magamra, hogy végre kezembe vettem a sorsomat. Előttem, a piros lámpánál várakozott az 1-es busz. Az oldalán hatalmas matricával, rajta egy dátum: április 3.
Borítókép: pexels
