Amikor nézem A besúgót, szorongok és feszengek Thuróczyt látva

Egy barátnőm javaslatára kezdtem el nézni HBO MAX-on a A besúgót. Gondoltam, ha Thuróczy Szabolcs is benne van, akkor csak jó lehet. Az ötödik részen vagyok túl, de folyamatosan csúszkálok a két véglet között: a büdös életbe nem fogom nézni a folytatást, illetve annyira várom már, hogy mi lesz a következő részben. És ez nem azért van, mert nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem, hanem, mert annyira jó, hogy nem akarok lemaradni a történet folytatásáról, azonban az a világ annyira nehezen elfogadható a lelkemnek, hogy nem akarom gyötörni magam. Szorongok és feszengek, amikor Thuróczy jelenete következik. Az ötödik epizód záróperceit a két tenyerem között kukucskálva követtem, mert izgultam a főszereplőért, és egyben fájt a lelkemnek, hogy emberek ilyen helyzetet teremthetnek. Őrület, hogy a kényszer mit hoz ki az egyébként békés, jószándékú, értelmes emberből.

Ó, azok a nyolcvanas évek!

Aki élt a nyolcvanas években, az érti, vagyis inkább érzi azt, amit a film el akar mondani azoknak, akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen volt az a korszak. A bútorok, a ruhák valóban eszembe juttatták azt az érát, és a szorongásomat is, amikor a politikai-rendőri visszaéléseket láttam a képernyőn, hiszen számtalan történetet hallottam “abból az időből” és gyermekként abban az időben is. Jól lehet, még abból az évekből maradt fenn a kis ember félelme az egyenruhásoktól.

Látva azt az időszakot, a sorozat készítőinek kameráján keresztül, talán nem is kérdés, hogy miért nem lábal ki a társadalom nagy része úgy igazán az alkoholizmusból, az önállótlanságból és miért nem töri meg végre a nem működő sémákat.

Az egyik részben, a főiskolások által szervezett KISZ rendezvényen zajló vita során elhangzik egy érv az akkori rendszer mellett: hát nem jó, hogy nincsenek gazdag és szegény gyerekek, hanem az állam ajándékként biztosít több mindent? A hallgatóság soraiban sokan egyetértően bologattak, míg az akkori rendszert átformálni vágyó főhős rá nem világított arra, hogy ő nem ajándékot kér, hanem lehetőséget.

Emlékszem, iskolában hallottam, hogy az “állam bácsi” elosztja a beérkező adókat, hogy jó helyre kerüljenek. Az “állam bácsi” eldönti, hogy ki mennyit keressen, mire költse, mert jobban tudja, hogy mire van a lakosságnak igénye, mint maga a lakos. Vagy valami ilyesmi volt a lényeg. Tombolt a gondoskodó állam elképzelés.

Generációkon átívelő, sejtszintű emlékek

Az akkori felnőttek egész mást élhettek meg a világból, mint amit mi, az őket követő generáció látunk és tapasztalunk. A gondolkodás, a szabad döntések lehetősége sem volt határtalan. Mondhatnánk, hogy mennyivel jobb dolgunk van, és ez igaz is. Nekem a két főszereplő, és néhány mellékszereplő eszembe juttatott egy-két arcot a mai politikai palettáról. Hiába is tagadnánk, a pszichológia tudománya is elismeri a sejtszintű mintázat-öröklődést. A szöveteinkbe beleivódott a nagyszülők, szülők által tapasztalt érzés, gondolatvilág és működési séma. Érdekes, hogy egyes emberek hogyan állnak a hatalom kérdéséhez. Akkor is, ha rajtuk akarnak uralkodni, vagy épp ha ő akar uralkodni másokon.

A sorozat jó, megéri megnézni.

ITT a link a HBO Max-hoz, ahol megnézheted a filmet.

Borítókép: Port.hu

23