A minap egy kedves ismerősömmel kölcsönösen érdeklődtünk egymás hogyléte felől. Megegyeztünk abban, hogy van ez-az amaz, de már kezdjük “megszokni”.
A beszélgetés után, elindultam haza. Egy piros lámpánál várakozva elengedtem a kormányt, hátradőltem, és pont akkor számot váltott az újonnan bindzsizett CD lemez a lejátszóban. Az egyik lányom vette nekem egy ”régiség boltban”, ahogy ő hívja. 400 Ft-os 70-es évek diszkó mix. Mivel elképesztően bulis számok vannak a lemezen, így a csendes pár másodperc épp arra volt elég, hogy hirtelen feltört bennem egy kis indulat: NEM SZERETNÉM MEGSZOKNI.
Mungo Jerry épp rákezdett az In The Summertime ritmikus soraira, de inkább lehalkítottam a zenét, mert bár nem tehet róla, de most az egyszer útban volt. Nem szeretném megszokni – sutyorogtam magamnak, miközben szépen, lassan újraindult a forgalom. Nem, nem.
Egyenlőtlen esélyek
Nem szeretném megszokni, hogy azért nyitom a hírportált, hogy lássam, menekülnöm kell-e. Nem szeretném azt sem megszokni, hogy a (köznép számára) láthatatlan vagyont felhalmozó emberek döntik el, hogy tőle független, számára ismeretlen emberek hogyan éljenek, mit gondoljanak magukról és a világról.
Nem szeretném megszokni, hogy az a “normális”, hogy 2022-ben nem jut egyenlő esély mindenkinek.
A lámpa zöldre váltott, én pedig a régi iskolám előtt haladtam el. Felbüffent bennem, hogy nem szeretném megszokni, hogy a diákok nem érzik jól magukat az iskolában, sem azt, hogy a tanároknak nincs energiájuk vagy indíttatásuk odafigyelni a diákok érzéseire. Azt meg pláne nem szeretném megszokni, hogy a mai fiataloktól ellopják a pozitív jövőkép megrajzolásának az esélyét.
És nem, nem szeretném megszokni, hogy az alma kétharmada nem a két harmadnyi almát jelenti.
Az érett nő nem tetszetős?
Megint piros lámpához értem, és mellettem megállt egy böhőm nagy SUV, amiből az utas lenézett rám. A hölgy szája feltöltve, műszempilla betárazva, haja frissen fodrászolva. Letekerte az ablakot, és kidugta a kezét szellőztetni. Az arca alapján 30, a keze alapján 60 évesnek tűnt. A visszapillantóban megláttam a cseppet sem tökéletes frizurámat, és a karikákat a szemem alatt. Nem szeretném megszokni, hogy át kell szabatni, rajzolni magunkat ahhoz, hogy szépek legyünk. Hogy értékesek legyünk a világ számára. A legtöbb felületről az ömlik ránk, negyvenes-ötvenes nőkre, hogy ha nem vagy vékony és nem volt még arckezelésed, akkor ne csodálkozz, ha népszerűtlen és értéktelen vagy. Szeretem az Instát, mert szépen megkomponált képek vannak rajta, de mindig megütközök azon, amikor huszonpár éves lányok mutatják be, hogy milyennek kell lenni egy szép női bőrnek, milyen feszes test kell ahhoz, hogy jó nő legyél. Véleményvezér, modell és/vagy bemondó. Szép és fiatal. Mint amilyen voltam én is huszonévesen, nem nagy truváj szépnek lenni. Azután a gyerekszülések nyomot hagytak a testemben és a lelkemben. Nem csúnyák ezek a nyomok, sőt. Csak nyomok. Amiket most el kellene tüntetnem ahhoz, hogy a köznyelv szerint jó nő legyek. Egyáltalán nem szeretném megszokni, hogy a negyvenes-ötvenes- hatvanas nők értéktelennek érzik magukat, csak mert az élet nyomot hagy rajtuk.
Megszoksz vagy megszöksz…
Mungo Jerry már régen elköszönt, azóta felcsendült már a Village People is, és én még mindig nem értem haza. Ráadásul még mindig csak bővült a lista, hogy mi mindent nem szeretnék megszokni. Azt gondoltam, ennek a listának sosem lesz vége. Eszembe jutott, amit a férjem szokott nekem mondani: nincs igazság a Földön, fogadd el. Igaza van, tudom, és talán túl sok mindent nem szeretnék megszokni, és ez nem biztos, hogy ideális hozzáállás. Hiszen vagy megszoksz, vagy megszöksz…
Talán tényleg meg kellene szoknom, hogy nekem – hiába járulok hozzá évtizedek óta az állami kasszához a bevételemből – nem lesz megélhetésre elég állami nyugdíjam, következésképp halálomig dolgozhatok majd, miközben túl nagy esély arra sincs, hogy jó bőrben tudok maradni. Egyrészt a megvásárolható ételek, másrészt az egészségügyi ellátás minősége miatt.
El kellene tekintenem attól is, hogy az adófizetők által felhalmozott pénzből sportpálya épül ott is, ahol nem életbevágó fontosságú, míg jótékonysági futással tarhál pénzt egy mosógépre a gyermekeket gyógyító klinika személyzete.
Nem szeretném megszokni azt, amerre most halad a világ, és bízom abban, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Élni szeretnék, mosolyogni, boldog jövőképet rajzolni, biztonságban, békében, bölcsességben, szeretetben, elfogadásban, a tehetségeinket a világ szolgálatába állítva.
Azonban nem elég csak vágyni a változást, tenni is kell érte.
Ahogy Teréz Anya mondja:
Ha mindenki tisztára seperné a maga portáját, az egész világ tiszta lenne.
