A tegnap esti sétám során csodálattal néztem, ahogy a fák egykoron zölden, a szélben vidáman himbálózó lombkoronája alatt elterülnek a sárgult falevelek. Megálltam egy pillanatra és gondolatban fejet hajtottam a természet törvénye, a születés és az elmúlás nyomán történő átalakulás folyamata előtt. Ha akarja az a fa, ha nem, a levelei leválnak róla, és a természetet szolgálva újra egyesülnek a földdel.
Ma reggel arra a hírre ébredtem, hogy szeretett gyermekorvosunk, Dr. Kozma János távozott a Földről. Igazán megérintett a hír, noha gyanakodhattam volna, hiszen egy éve nem láttam őt, mégis egyik éjjel az arcképe átsuhant az álmomban. Talán elköszönt, talán én köszönhettem meg mindent, amit értem és a gyermekeimért tett az elmúlt 40 évben.
A mi kapcsolódásunk bő negyven évvel ezelőtt kezdődött, amikor az akkori gyermekorvosom nem tudott meggyógyítani, és kórházba kerültem. Szerencsémre Kozma doktor bácsit akkor már a városunkba vezette a Sors, bejött a kórházba, és a csodával, ami tehetség szintjén nála volt, meggyógyított. Ettől a perctől kezdve ő meg én – ha gyógyításról volt szó – évtizedekig nem engedtük el egymást. Emlékszem, akkoriban a hatalmasnak tűnő tízemeletes ház alagsorában gyógyította a beteg gyermekeket. Ott vártunk, szépen csendben sorakozva, hogy betegségünkre gyógyírt kapjunk.
Az élet igazságtalansága, hogy csak egy darabig kaphatjuk meg azokat az embereket, akik sokat tesznek értünk. Az úton csak egy darabig kísérnek bennünket, utána már nélkülük kell, hogy boldoguljunk. Ha szerencsések vagyunk, akkor beégettük magunkba az összes olyan mondatot, amivel eddig is a segítségünkre voltak. Azokat, amelyeket akkor is előhívhatunk, ha ők már többé nem elérhetőek a számunkra.
A halál kérdése – noha mindenki tudja, hogy az élet része – mégis megbolygatja az ember lelki nyugalmát. Engem is megrázott a hír, pedig tudtam, hogy egy ideje már beteg. A szülőknek most el kell engednie őt úgy, ahogyan ősszel a fa is elengedi a leveleit. Bölcsen, fejet hajtva, megköszönve mindazt, amit kaptunk tőle.
Sosem felejtem el, hogy valahányszor beléptem a gyermekemmel a rendelőjébe, mosolyogva fogadott. Volt, hogy még az előző gyerkőc adatait írta a kartonra, de mindig felemelte a fejét, örömmel köszöntött bennünket. Bármilyen beteg is volt a kislányom, tudtam, hogy Kozma doktor bácsi meg fogja oldani a problémánkat. Biztonságot adott a tudat, hogy bármikor lehetett őt hívni, mert minden napszakban készségesen segített a bajban.
Kezdő anyukaként, amikor még mindenen pánikoltam, amit a gyermekkel kapcsolatban nem tudtam kontrollálni, elmentem tanácsadásra hozzá. Elmondtam, hogy totális pánikban vagyok, mert fogalmam sincs, mi lesz, ha nem lesz elég tejem, vagy ha hirtelen kell cselekedni a gyermekemmel kapcsolatban. Azt mondta, ír fel nekem nyugtatót… egy doboz tápszert. Megvettem a tápszert, feltettem a konyhaszekrényre, majd egy év múlva, mikor lejárt a szavatossága, kidobtam. Nem kellett használnom. Megnyugodtam és a szervezetem annyi tejet termelt, amennyire csak szükség volt.
Sok történetet tudnék még mesélni róla, az emberies életszemléletéről, az önzetlenségéről, ahogyan az újszülött gyermekemhez hétvégén is eljött, hogy megnézze, ki is az, aki a Földre érkezett és az ő orvosi gondviselésére lett bízva. Később, mikor már nagyobbak lettek a gyerekeim, mindig valami vicceset hallottak az orvosi vizit alkalmával. Pontosan tudta, hogyan kell oldani a feszültséget.
Van még valami, amit a mai napig, noha gyermekeim már felnőtt szakrendelésre járnak, de előhívok az emlékdobozomból, ha bajban vagyok. Egyszer azt mondta nekem – amikor a tökéletes anyaság felelőssége nyomasztott és féltem attól, hogy őt nem tudom elérni, ha baj van -, hogy Anyuka, gondolkodjon úgy, ahogyan akkor tenne, ha egy tanyán élne, és nem lenne telefonja, hogy elérjen bárkit is.
Ez utóbbi jó tanácsát az elmúlt 20 évben számtalanszor elővettem és alkalmaztam.
Ő az a DOKTOR BÁCSI, csupa nagybetűvel, akire mindig számíthattak szülők és a gyermekek. Az ő lénye hatalmas adomány volt az élettől és mindig hálás leszek azért, amit értünk tett.
Köszönök mindent, Isten Önnel, Doktor Úr!
Kép: Béla Pataki / Facebook
