Igen sok kilométert tettünk meg, míg ideértünk Chalon-Sur-Saone városába, hogy a névnapom másnapján, július 12-én, néhány órás várakozás után megtapsoljuk a Tour de France bicajosait. A célba érkező első három versenyzőt követve a tömeg oszlani kezdett, én azonban kivártam az utolsó betekerőt is, és töretlen lelkesedéssel éljeneztem neki is. Megérdemli.

Előzetesen már olvastam arról, hogy milyen egy ilyen befutóra várakozás. Igazi karnevál hangulatról meséltek, ahol rengeteg ajándékot osztanak az animátorok, és folyamatosan pörgetik a hangulatot. Nos, ez így van, valóban.

A szurkolók vevők a játékosságra, így mindenki jókedvűen várta, hogy mikor látja meg az első kerékpárost a finisben. Feszült figyelemmel, izgatottan leste mindenki a kivetítőt, hogy mikor gurulnak át a Saone folyó feletti hídon a bicajosok, mert akkor már csak néhány perc van hátra a találkozásig. A helikopter hangja jelezte a mezőny közeledését. Hol a kivetítőre, hol a cél előtti egyenes szakaszra pillantottak a nézők, mert a bicajosok érkezését több motor, és autó vezette fel. A kapu mellett álltam, így tökéletes volt a látvány számomra (a hivatalos TDF oldalon látható vagyok a beérkezés pillanatainak lassításakor). 🙂

Úgy érzékeltem, profi szervezés áll a Tour mögött. Előző este még üresek voltak az utcák a célnál, azonban reggelre komplett közvetítő állomások, csapat konténerek épültek fel a VIP vendégek számára. A lezárt utcákat ellepték a Tour caravánhoz tartozó, felmatricázott autók, és egyre több embert lehetett Tour De France feliratos cuccokban látni.

Előtte:

Utána:

Hihetetlen, amit ezek a csupa izom férfiak művelnek… mármint a kerékpárosokra gondolok. Belfortból indulva 230 km-t tekertek le, hat óra alatt körülbelül. Kimondani is őrületes, pedig a szakértő cikkek szerint eléggé be voltak lustulva a versenyzők, nem hajtották agyon magukat, így a véghajrában a győztes 75 km-es sebességgel száguldhatott be.

A célvonalon elsőként a holland versenyző, Groenewegen tekert át lehajtott fejjel, majd mikor biztosra vette győzelmét, mutatóujját felemelve tekert tovább.

Nagyszerű élmény volt ott lenni, látni őket, az arcukat, ahogy átlépik a célvonalat. A Haribo folyamatosan osztogatta a nézőknek a gumicukrot, és azt olvastam, hogy ezt eszik a versenyzők is célba érés után, mert úgy tölti fel őket, hogy közben nem okoz emésztési problémát. Nahát. Ezután mivel fogok ellenérvelni a gyerekemnek, amikor gumicukrot akar enni?

Éjszaka a szponzor karaván egy része ott szállt meg, ahol mi. Nem gondoltam volna, hogy így lesz.

Másnap pedig a rajt után nem sokkal láthattam újra a versenyzőket, ekkor már egy körforgalomban, az út szélén állva. Talán száz ember lehetett még rajtam kívül. Már a befutó helyszínén is csodálkoztam azon, hogy ennek a sok kisgyereknek honnan van ennyi türelme várakozni. Kártyáznak, kergetőznek, de nem hisztiznek unalmukban.

A világjáró rolleremet is odatámasztottam a körforgalomba, hogy átszellemülhessen a bicajosoktól.

Ez az „útszéli találkozás” másfajta élményt adott, mint a befutó napi karnevál, de imádtam ezt is. Hihetetlen, hogy mekkora erejű energiát tapasztaltam abban az egy-két másodpercben, amikor ez a sok férfi eltekert mellettem.

Hálás vagyok, hogy ott lehettem.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük