Emlékszem arra, hogy milyen volt az életem a harmincas éveimben: mit gondoltam magamról, mik voltak a félelmeim, a vágyaim, milyen célok mozgattak. Most már látom azt is, hogy néhány dolog, amiről azt hittem, hogy rendkívül fontos a jól-létem szempontjából, ennyi idő és élettapasztalat távlatából már nem is tűnik annyira fontosnak, és helyette más dolgok kerültek fel az értékrend-listámra. Érzem a változást a testemben, a lelkemben.

#30

Mindig megértően mosolygok, amikor a harmincas nők panaszkodnak az öregségükre:

„Ó, hát, már így harminc körül mit várjon az ember?!”

„Nem tudom, hogy van-e értelme már harmincegynéhányévesen az újrakezdésnek…”

„Huszonévesen még talán elfogadható, hogy sok mindenbe belekap az ember, na de harminc körül mégis mit akarunk?”

„Hogy vezethetnék be új szokásokat harmincévesen?”

„Hogy fogok én társat találni ennyi idősen?”

„Úristen, de öreg vagyok!”

Ilyen és ehhez hasonló mondatokat szoktam hallani a szépséges, erejük teljében pompázó harmincasoktól, és bár látom, hogy rengeteg lehetőségük van, megértem őket. Ahhoz viszonyítanak, amit már megéltek, így ahhoz képest valóban van változás, mint ahogy nekünk, negyven körülieknek az előző évtizedünkhöz képest. Nem rosszabb, más.

#40

Aki családban él, megtanul több fejjel gondolkodni, és mások helyett, vagy másokért cselekedni, aminek következtében hamar elfárad, önmagára már alig marad energiája. A negyvenes családanya/családapa olykor keresi a szülőség előtti önmagát, hogy egy kicsit levegőhöz jusson. Tényleg változik a test, a tűrőképesség, a látásmód átalakul, az érzelmek nagyobb amplitúdóval mozognak, de valahogy mélyebbek, mint ezelőtt.

#50+

Biztosan vicces egy hatvanasnak a negyvenes ember panaszait hallgatni. A hetvenesek zöme is még kirándul, rejtvényt fejt, csodálja a természetet, felismeri magát a családtagjaiban, dolgozik az egészségén, siratja az elmúlt szerelmeket, a kihagyott lehetőségeket, a rossz döntéseket (amelyek idővel talán mégsem tűnnek olyan rossznak)… élnek a mindennapi rutin szerint, mint mindenki más.

Bár sokszor átfut ifjak agyán is a gondolat, hogy nem élünk örökké, de valahogy a megélt veszteségek, fájdalmak azok, melyek a gyógyulni nem akaró horzsolás égető érzésével igyekeznek jelezni számunkra, hogy a holnap senkinek sincs megígérve.

A környezetem nem szokta szeretni, ha az élet végességéről beszélek, pedig nem a fájdalmas oldaláról fogom meg a dolgot. Nem azt jelenti számomra, hogy félni kell, és szorongani a bizonytalanságtól, hanem az, hogy merni kell megélni a pillanatot, meghozni a döntéseket, és merni kell szeretni, a szeretetet elfogadni, és nem begubózva félni attól, hogy ez a folyamat (az ÉLET) magában hordozza a fájdalom lehetőségét.

Panaszkodva, vagy örömmel, de csak az adott pillanatot élhetjük – akárhány évesek is vagyunk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük